Próbálom magam azzal nyugtatni, hogy teljesen normális, ha az értékelőlapot és a repositóriumot nem tudom csípőből németül, úgy hogy mellettem mindenki angolul beszél. De attól még nem mentség, érzem én.

Hosszú hetek vívódása után végre találtam egy iskolát, ahova nem alapból gyomorgörccsel megyek be. Nyilván nem vagyunk körzetesek, és még felvételi is van az ovisoknak. 

Azt már hagyjuk is, hogy állítólag ez a legdurvább iskola a városban.

Van ez az iskolaválasztás rémprojekt, aminek már a gondolatától is feláll a hátamon a szőr, és ami közben ilyen párbeszédek hangzanak el.

ovis anyuka: - Piroska mondta, hogy.......(mindegy is, hogy mit)... és tudod ő ért hozzá, mert doktor!
k: - Aha, tudom. Meteorológiából doktorált.

Amikor már kezdtem azt hinni, hogy talán nem is lesz majd annyira rossz ez a Barcelona projekt, akkor az útitársnő képes volt leírni e-mailben, hogy ugye jól emlékszik, és pakisztániakat mi nem veszünk fel, mert ő tart tőlük.

A főnököm az elmúlt 2 napban felsorolt 5 embert, hogy mennék-e velük szívesen Barcelonába. Erre ma ideküldött egy e-mailt egy hatodik névvel. Kicsit reménykedem most, hogy valami miatt mégsem sikerül megszervezni az utat.

Pedig annyira jónak tűnt.

Mesélem a fiúknak, hogy a dédi (90 éves) kórházba került, mert rosszul érezte magát (szívinfarktus). Mire a hatéves szerintem készülődik a halálra.

Erősen gondolkodom egyébként azon, hogy vajon segítene-e ezen a kócerájon, ha zárttá tenném, vagy teljesen halott itt már minden. Vagy bennem inkább. Vagy körülöttem.

Aggódóknak mondom, hogy minden rendben - már amennyire az adott körülmények között lehet - a munkára fogom, meg a sok gyerekprogramra, meg az életre általában. De tényleg, e-mailekre nem válaszolok hetekig. Privátokra persze. Aztán meg már minek. Pedig attól még csak kéne.

Az érzés, amikor egy ismeretlen bloggertől (aa/szinvaltoszemulanytól egyébként) kapok facebook üzenetet, hogy mi a csuda van már velem...

És, igen, honnan a fenéből tudtam egyből, hogy kitől jött az üzenet. Anonim blogok, mi!?

Amikor fideszes öregasszonyok lájkolják az #Istandwithceu-s profilképemet a facebookon. Hátööö....

Hazáig bőgtem, miután otthagytam a kölköket az apjuknál. Nem azért, mert nem tudok mit kezdeni magammal a gyerekek nélkül, vagy nekik rossz lenne ott. Csak az a rohadt elveszett illúzió.

Egy rohadt érzelmi hullámvasút az életem. Mondjuk mit is vártam... Jónak kell lennie, de jó lesz-e?

Sose akarjatok elválni.

2 hónapja ez volt az első nap, hogy egyedül lehettem. Ne legyünk telhetetlenek, csak 8 és 4 között. De muszáj volt kihasználnom a lehetőséget, és home office-oltam egyet. Szellemi wellness volt, én mondom.

Persze kitakarítottam a konyhaszekrényeket is, de az már egy más tészta.

Megszakad a szívem a fiúért, akivel egyforma álmaink voltak régen, és a két kisfiúért, akiknek fenekestől forgatom fel a világát.

De nem ment ez már, régóta nem.

És akkor ment a telefont nyomkodó  hájfejezés. Nice.

Nem hagy nyugodni a kérdés, hogy mi a lósz*rnak visznek az emberek magukkal 25+ °C-ban pulcsit magukkal, amikor futni mennek. 

A vannak fázós emberek nem elég jó válasz.

Aztán persze fogják a kezükben, vagy a derekukra kötik. De akkor is...

A nap, amikor a felső szomszéd felszólította a férjemet, hogy a továbbiakban legyen kedves és ne dohányozzon a saját erkélyünkön, mert ő babát vár és a baba megbetegszik így.

Csak, hogy legyen nyoma: reggel lefutottam életem első 5 km-ét. 

Mondjuk ezzel teljesítettem is minden vágyamat, ami a futást illeti. Nyilván ettől még nincs megállás.

Kicsit sem vagyok boldog attól, hogy az 5 éves gyerekemtől kell megtudnom, hogy a "Jutka néni nem jön már a szünet után, mert elmegy másik oviba." És akkor ez egy jó hírű óvoda. Nem akarom tudni, hogy a többi milyen lehet.

Úgy indult a napom, hogy a gumisnál szerelés után mondta a csaj, hogy "jajj, neked nem is kell fizetned, mert rendezve van a számlád." Apukám.

Egyébként meg újra megpróbálkozom a  rendszeres futással. Eddig mondjuk annyit lehet mondani, hogy lelkesnek lelkes vagyok. Gyors kevésbé, khm.

A férjem nyihogott egy sort, azon, hogy ha lenne blogja... (még mindig nem tette magát túl a freeblogon)

....akkor kiblogolná, hogy a gyerek végre - így majdnem öt évesen - ma először kifújta az orrát.

És igen, izgultam volna rajta, hogy hol a fenében rontottam el, ha a kicsi nem tudná 1 éves kora óta simán kifújni. Néha jól jön még egy gyerek a háznál, hogy az ember ne marcangolja magát tökfeleslegesen.

Nincsenek szavaim. 

Mondjuk hogyan is lehet arra bármit mondani, hogy minden második szavazó szerint frankó itt a világ, és minden menjen ezen az úton tovább. De komolyan...

Vekengtem heteket azon, hogy odaadhatom-e a szavazatomat valakinek, akitől feláll a hátamon a szőr. Odaadtam. De minek.

Szavaztam kicsire, mert azt hittem segítek legalább egy értelmes embert juttatni a Parlamentbe. Ehelyett hozzá segítettem őket a kétharmadhoz.

Végtelenül csalódott vagyok és nagyon szomorú.

Miért csodálkozik valaki azon, hogy passzív-agresszív leszek attól, hogy "nem volt ekkora sor a boltban, csak nem volt kedvem hazajönni, mert idegesít, hogy porszívózol"?

Olyan hülye is csak én lehetek, hogy sírásig hergelem magam azon, hogy anyámék ronda járólapot vettek az új konyhájukba.

Eszembe sem jutott, hogy a kölkök vigyenek a kislányoknak virágot az oviba nőnapra, mondjuk az sem, hogy az óvónőknek. A szaranyaságnak is vannak fokozatai.