Mindezek ellenére teljesen ledöbbentett a magamról látott fotó. Sokmindent elmond az élményről, hogy leginkább az unokahúgomhoz tudtam magam hasonlítani, aki van vagy 100 kg, púpos és ápolatlan.*

____________________________________
*Állítólag nem mos fogat, és nem fésülködik.** A fésülködés hiánya látszik is rajta. 

** Mondjuk a férjem sem fésülködik, de az egy más tészta.

A szülés után egy héttel* 2 kg-mal kevesebb voltam, mint a terhességem előtt. Rém büszke vagyok magamra. Arra mondjuk már kevésbé, hogy hány kiló voltam a terhesség előtt.

_____________________

*Előbb nem mertem mérlegre állni...

Szarabb napokon felmerül bennem, hogy van-e arra bármi esély, hogy a szülés utáni depresszió nálam már a szülés előtt jelentkezik.

Azért arra meglehetősen büszke vagyok, hogy a 37. héten mindenféle gond nélkül a szokásos pozícióban le tudtam vágni a lábamon a körmeimet.

Az élet apró örömei.

A védőnőm már vagy huszadszor fejti ki, hogy a pikkelysömöröm a bárányhimlő vírusától van. Először még mondtam neki, hogy nem, a tudomány mai állása szerint a kettőnek nincs köze egymáshoz,* de aztán feladtam.

A kérdés csak az, hogy ezek után hogyan bízzak meg benne a gyerekkel kapcsolatos tanácsaiban.

______________________________
*Arról nem is beszélve, hogy nem is voltam bárányhimlős, és mondjuk neki ezt is tudnia illene.

Azt kell, hogy mondjam, nem tesz jót a házasságunknak, hogy a terhesség 9. hónapjában lakásfelújítunk miközben a férj éjt nappallá téve gályázik. 

A kedvenc kérdésem manapság* egyébként az és meddig akarsz még vezetni? A vezetés ugyanis egyes elméletek szerint veszélyes, és/vagy stresszel jár.

Muhahha....

____________________________________

*Szerencsére az és egyben vagytok még?-nek még nem jött el az ideje.

A benzinkútnál előre akart engedni a sorban egy lányka. Először nem is értettem. De végül meggyőztem, hogy fizessen csak nyugodtan, az én autómat még tankolják.

Cukiság.

Minél több kismama rendezvényen (torna, klub, felkészítő) veszek részt, annál inkább UFO-nak érzem magam, komolyan.

Tegnap két és fél órán át szülésfelkészítőztünk a szülésznővel, ahol a többiek olyan kérdésekkel jöttek, hogy ellopják-e a papucsukat a szülészeten, és hogy mikor mossák le a magzatmázat a gyerekről, mert a babamagazin szerint azt jó sokáig nem kéne.

Tiszta szerencse, hogy mindjárt vége. Mondjuk ezzel egy időben felmerül a kérdés, hogy normális anyuka leszek-e. Nem hiszem.

Biztos bennem van a hiba, de egészen addig jól érzem magam a kismamatornán,* amíg nem képzeljük azt, hogy mi most szülünk, és beszívjuk a levegőt, hosszan bent tartjuk, nyomunk....én meg röhögök.

_______________________________
*Igen, így a 33. héten végre nem vagyok beteg, és mehetek hasonszőrűek (?) közé.

Négy hétnyi szenvedés után úgy döntöttem, hogy leszarom, hogy én most kismama vagyok, és nem szedhetek be semmi a nyavalyámra, és elmentem az orvoshoz, hogy adjon valamit, de izibe. 

Szerencsére az orvos osztotta a véleményemet, miszerint nem lehet egy móka életemben először terhesen lázasnak lenni, és úgy orrdugulni, hogy napok óta csak a számon kapok levegőt. Így aztán abban maradtunk, hogy jöhet az orrspray, ha nem locsolom literszámra magamba. Amit meg nyilván nem. És komolyan el sem tudom mondani, hogy micsoda minőségi változást hozott ez az életembe. 

Mondjuk ettől a hidegrázás-láz-köhögés(-hányás) kombó még nem múlt el, de azért az antibiotikumig nem jutottunk.

Remélem nem is fogunk.

Roppant büszke lehetek magamra, hogy az elmúlt 34 évben még sosem sikerült lázat produkálnom, viszont a terhesség alatt a 3. trimeszterben már másodszor sikerül. F*sz kivan, komolyan.

És ugye elvből nem ezózunk, de hogy van az, hogy a szüleimnél csövezéssel töltött 5 hétből ez a negyedik, amikor dögrováson vagyok?

A tegnap este egy részét a szülőszobán töltöttünk a férjjel, de hálisten egy fél órával később azzal távoztunk saját felelősségre (still 2in1), hogy a kölökkel minden a legnagyobb rendben, és nekem sincs semmi bajom.

Így aztán az utolsó hetemet a munkahelyen ma rögtön egy nap szabival nyitottam. Holnap kezdődik a búcsúzós hepaj, aztán hétvégén költözés. 

How strange....

Nem hiszem, hogy a még hátra lévő 15 hétben tudnám überelni azt, amikor az éppen zenés-táncos mulatságba induló férjemet cinkelem olyanokkal, hogy aztán nem ám idegenekkel szóba állni, zsebkendőt eltenni, idegen lányokkal nem csókolózni.... 

És akkor ennél a pontnál keservesen elsírni magam.

Mondanom sem kell, hogy persze a vége mégiscsak hangos röhögés lett.

Nagyjából megtippelhető, hogy a héten már mennyi könnyet sírtam* el a hülye lakásvásárlás miatt, ha elmondom, hogy amikor pénteken délután fél háromkor az eladó per sms közölte, hogy akkor mégse menjünk 4-re az ügyvédhez már csak röhögni tudtam.

__________________________
*Nem kell majd sokat gondolkoznom, amikor a gyerek 2X év múlva azzal jön nekem, hogy vajon milyen negatív hatások érhették magzat korában....

Ha még egyszer valaki úgy köszön, hogy sziasztok, ütök visítok.

A tegnap estét az ágyban fetrengve töltöttem. És igazán tapasztaltnak érzem magam már migrén ügyben, de ez a tegnapi minden eddig tapasztalatot  felülmúlt. Nyilván az sem segített, hogy egyetlen algopyrinnel próbáltam átvészelni a dolgot. Mondjuk azt mindennek ellenére tekinthetném pozitivnak is,  hogy csak a hidegrázásig sikerült eljutnom, a hányásig nem.

 

És igen, rosszabb pillanataimban megfordult a fejemben, hogy így fizetünk a gyerekkel az eddig borzadalom nélküli terhességemért.

Ma éppen arról ment az észosztás, hogy felelős kismama bevehet-e algopyrint a terhessége alatt. Kezd k*rvára elegem lenni ebből.

Megvolt az első ember, aki késztetést érzett a hasam simogatásra. Továbbra sem hiszem, hogy ezt hagyni fogom.