Apa első reakciója arra, hogy beteg vagyok, hogy azonnal húslevest főzet a nagynénémmel. És egyrészt ennek minden része mekkora cukiság már, másrészt meg ettől valahogy mégiscsak jobban hiányzik az anyukám.

Az első adventi koszorúnk, családilag.

Haragszom rá, mert a hülyeségeivel agyonnyomasztja az egész családot, és mégis mindent elfelejtek neki, amikor rámosolyog a fiamra.

Cirabara.

Csak, hogy nálunk senki sem normális....

 

Reggel hétkor felhív az öcsém azzal, hogy úúúristen, egy döglött galamb van az erkélyén, és most akkor ő mit csináljon.

 

Visítottam a röhögéstől, mondanom sem kell.

Napok óta gondolkozom rajta, hogy csak azért nem írok ide, mert képtelen vagyok megszokni a blogspotot, vagy csak annyira lefoglal a párhuzamos történet.

Mert egyébként az van, hogy a testem még egyszer (utoljára?) jól megtréfált. Rinyáltam én itt hetekkel ezelőtt, hogy már megint nem jött össze a kölök, és mennyire szar már az élet. Aztán közben kiderült, hogy dehogynem, és 9 hónap múlva mégis lesz egy cuki, göndör hajú kisbabánk.