Olyan szinten vagyok az utóbbi időben szopóágon - pardon my french - hogy amikor hétfőn reggel fél nyolckor az iskola előtti parkolóban beszakadt alattam a csatornafedél, a szemem sem rebbent.

Nincs annál megrendítőbb, amikor a nyolcéves fiad zokogja a nyakadba, hogy "tudom, hogy neked a legrosszabb a világon, mert te az anyukádat veszítetted el."

És akkor ma reggel a munkában is a nyakamba szakadt a szar. Nyilván tudom, hogy ez csak egy munkahely, de az elmúlt években sok-sok energiát és lelkesedést tettem bele ebbe, hogy csináljuk, hogy jól csináljuk. Most meg a nyakunkba (vagy csak az enyémbe?!) borul minden, mert inkompetens idióták vannak ebben az országban mindenütt.