Van-e annál jobb, mint a születésnapomon délelőtt 11-kor a férjemhez bújva henyélni az ágyban?

Herizonford.

Tiszta szerencse, hogy már nincs meg a svájci bankszámlám. Most retteghetnék én is...

 

Egyébként meg bekaphatja az 549 Ft-os jégsalátát az a barom, aki azt mondta, hogy nem emelkednek az élelmiszerek árai.

 

Politikával (?) átitatott méltatlankodásunkat hallhatták olvashatták.

Tök jellemző a munkahelyemre, ahogy a legújabb sztori zajlott. A tanulság, hogy kávézni nem csak jó, hanem hasznos is...

Az milyen cuki, amikor a diétázó kolléganők, csak neked árulják el, hogy tegnap azért bűnöztek kicsit...

Már azon is kiakadtam, hogy a volt gimis igazgatóm üzit küld a szülinapomra, de az új könyvét promózó DM levél a postafiókomban már rendesen kiverte a biztosítékot.

A családban már mindenkit ledöntött a labáról a betegség. És ezt most tényleg értsük szó szerint. Sőt mára már a munkahelyre is begyűrűzött a woodoo.

 

A férjem szerint engem a gravida védett meg (eddig?) a kórságtól, a kolléganőm szerint meg a gyerek. Olyan szupergyerekféle.

Biztos a felborult hormonrendszerem tehet róla, de szerintem a méhből kinyulkáló - és az orvos kezét szorongató -  gyerek képe* egyáltalán nem cuki, és bőghetnékem sem lesz tőle.

 

Ellenben véresnek, kurvára véres.

 

*És nyilván még csak nem is igaz...

 

Próbálok én itt napok óta összefoglalót írni az évről, de nagyon nem megy. Gondolom azért, mert rögtön az elején történt a legrosszabb. Vagy az egyetlen rossz. Végérvényesen felnőtt lett a fiúm. És ez nem olyan, hogy majd elmúlik, mert nem fog. Ott lesz vele/velünk mindig.

 

Volt nagy hajcihő, mert hogy úristen házasodunk, pedig szerintem nem is pörögtem túl az eseményeket.

 

Megtanultam horgolni, és elvittük a papámat Tringáékhoz. Még márciusban volt az is, hogy lettek végre jegygyűrűink, volt ugyan nagy izgalom, hogy milyen is lesz, de végül imádjuk őket még mindig.

Áprilisban a fiúm levágatta a haját. Hiszed-e?

Májusban egy csomó mindent csináltam, csak nem dolgoztam. Először lánybúcsúztam. Tringáéknál. how cool.... Aztán szakvizsgáztam. Bőven vicc.

Aztán még a második forduló előtt gyorsan férjhez mentem és örültem az öcsémnek, hogy úúúrisen haaarminc!

Jó sokat vártunk az esküvői képekre, de aztán végül legalább tök jók lettek. Nehezen viseltem már a távházasságot, és még talán annál is nehezebben, hogy a kölök nem akart összejönni, az istenért sem.

Augusztusban folyton a Balatonon voltunk. Erre - arra.

Aztán a nááááászúúút. Dugi otok. És akkor még nem tudtam, de már egyáltalán nem kellett volna nyafognom a kölök miatt. A hónap vicce mindenesetre egészen biztosan a kémelhárító képzés volt.

Októberben végleg (?) elhagytam a freeblogot, amit még a mai napig nem hevertem ki.

Aztán miután coming outoltam minden/ki a terhesség körül kezdett forogni. Kicsit aggódtam, hogy majd jól bealszom a színházban, de egy pillatig sem állt fenn ez a veszély: Angyalok Amerikában.

Egyébként még mindig nem vagyok egy mintakismama. Minden kiborított. Az év záróakkordjaként még kiderült, hogy a kölök kisfúúú, hiába próbált az apja alkudozni az orvossal.

Mostantól van cuki tabletem, hogy tudjak a metrón ebookot olvasni. A vonaton filmezésről már nem is beszélve.

Nyilván a projekt mögött a férjem áll. Oh...

Olyan fáradt vagyok, hogy képtelen vagyok értelmes mondatokat kirázni a fejemből, azt azonban muszáj idecsöpögnöm, hogy a férjem cuki szeretlekemailt ír nekem, amíg kimegy az erkélyre cigizni.

Vidnyánszky, Eperjes, Pálffy István. Most komolyan?

Nem tudom egyébként, hogy mit hittem...

[Úgy érzem magam, mint akinek elvették a játékát.]

Megnéztük a Felhőatlasz című rettenetet, és komolyan annyira FOS volt, hogy agresszívra idegesítettem magam miatta. És még az a legalább fél óra alvás sem segített megnyugodni, amit alvással töltöttem a három órából. Az ember mit meg nem tesz a férje kedvéért...

Ha még egyszer valaki úgy köszön, hogy sziasztok, ütök visítok.

A tegnap estét az ágyban fetrengve töltöttem. És igazán tapasztaltnak érzem magam már migrén ügyben, de ez a tegnapi minden eddig tapasztalatot  felülmúlt. Nyilván az sem segített, hogy egyetlen algopyrinnel próbáltam átvészelni a dolgot. Mondjuk azt mindennek ellenére tekinthetném pozitivnak is,  hogy csak a hidegrázásig sikerült eljutnom, a hányásig nem.

 

És igen, rosszabb pillanataimban megfordult a fejemben, hogy így fizetünk a gyerekkel az eddig borzadalom nélküli terhességemért.

Ma éppen arról ment az észosztás, hogy felelős kismama bevehet-e algopyrint a terhessége alatt. Kezd k*rvára elegem lenni ebből.

Ha az irodai gépem engedné megmutatnám, hogy a b*zi facebook Hajdú Péter dedikálást ajánlgat nekem bőszen ma esti programként...

Megvolt az első ember, aki késztetést érzett a hasam simogatásra. Továbbra sem hiszem, hogy ezt hagyni fogom.

A mamigatya szaga ma azzal folytatódott, hogy a H&M-es kislány elküldött a Dunaplázába, azzal hogy ott is van kismama részleg. Aztán persze ott kiderült, hogy mégsincs.

Így kénytelen voltam egy pöttyös melltartóba fojtani a bánatom, és hazametrózni a világvégéről...

Próbáltam tegnap keríteni magamnak kismama nadrágot, mert már szarrá szorongom magam a főnököm miatt, akinek az a fixa ideája, hogy neki kell megmondani, hogy miben kell járnom. És szerinte a normál nadrág összevissza szorongatja a kölköt.

 

Egyre jó ez egyébként, hogy tanulok uralkodni magamon, és nem mondom neki, hogy

1. anyám nem szól bele, bmeg;

2. lecsúszik rólam a farmer, amit eddig is hordtam, nem látod?!

 

Na, de a lényeg, hogy kord nadrág csak olyan létezik, amin nincs zseb... Amivel csak két baj van: az egyik, hogy hova teszem a zsepimet, és a bevásárló cetlimet, a másik meg, hogy a zseb nélküli nadrág optikailag is nagyobbítja a segget... De úgy tűnik, hogy ez rajtam kívül senkit sem zavar...

Kell-e nekem olyannal barátkozni, aki letilt a facebook oldaláról?

Az éjszaka megszülettek a gyerekeink, álmomban. Négyes ikrek, mind fiú. Troy, Travis és Zara. A negyediknek nem emlékszem a nevére, sajnos. De egyébként a legfőbb problémám az egésszel nem az volt, hogy ki szülte őket, ha én nem, vagy hogy hogyhogy hirtelen négyen lettek, hanem az, hogy ki adta nekik ezeket az idióta neveket.

 

Aztán az is kiderült, hogy az elsőszülött, Troy, sérületen született. Iszonyatosan nagy feje volt szegénynek. Mi viszont a férjemmel egy csöppet sem aggódtunk, mert a gyerekekhez csatoltak egy életutat is, és abból kiderült, hogy ő bizony paralimpiai bajnok lesz egyszer. Ha jobban figyeltem volna, most a pontos eredményeire is emlékezhetnek 4x100 méteres síkfutásban, de ezt elfelejtettem.

Hiába, szar anya vagyok.

Valahogy nem nagyon akar nekem kismama tudatom lenni. Tegnap is néztem a tévét, benne egy rakás nővel, ahogy a terhességről beszéltek mindenféle egybként érdekes dolgot, de egyetlen pillanatig sem fordult meg az agyamban, hogy ez az problémán is lenne.

Apám szerint legalább nekem több eszem lehetne annál, semmint hogy azért nem iszom egy pohárt bort a vasárnapi ebédhez, mert holmi brit tudósok kimutatták, hogy attól a gyereknek majd kevesebb lesz az iq-ja.

És végül is, ha arra gondolok, hogy az általam ismert kutatók mit művelnek tudomány címszóval, igazat kell adnom neki...