A 9 éves szerint* ez volt a legrosszabb év. Ha nem is a legrosszabb, de a legszomorúbb biztosan. Embertpróbáló volt. Munkában sokszor elkeserítő, reménytelen, dühítő és nehéz is. De legalább az év végére ez kiegyenesedett talán. A gyerekek szépek, okosak, ügyesek. Idén öröm volt a szüleiknek lenni.
_________________________________________
*Miután a két ünnep között elveszített még egy nagyszülőt.
Olyan szinten felcseszte az agyam az egyik anyukatárs,* hogy remélem még hónapig nem futok vele össze az iskolában, mert belehal a szemmelverésbe. De úrinő voltam, mert a beszélgetés végén nem kértem meg, hogy vegyen már a gyerekének egy nyomorult grafitcerzuát (mert hetek óta az kölökével ír). Pedig milyen csodálatosan kicsinyes lett volna.
Hetek óta ez az első nap, hogy nem kell tanulni valami extrát* a gyerekeknek este. Ki is estem a konfortzónámból, és agyatlanul kérdezgettem őket, hogy de vázlat? biztos, hogy nincs!? Teljesen abszurd ez az egész iskolarendszer, ilyenkor érzem.
_____________________________________
*verset, szódogára szavakat, vázlatot...
No, hát nekem is hatodik napon sikerült elbuknom ezt a kihívást, és csak azért nem duplázok, mert ma megírhatom, hogy mekkora bukta ez az egész.
Mondjuk írhatnék arról is, hogy délelőtt 10-re már a család nagy részének a hiperventillálását meg kellett hallgatnom, pedig fél 10-ig francia órám volt. Mindenki másra hiperventillált egyébként. Leginkább mindeki a saját szüleire.
Mint ma kiderült a köritanár ilyen kérdéseket tesz fel a diszlexiás kölöknek, hogy neked nem túl nehéz a kéttannyelvű osztály?
Sajnos a gyerek erre rávágta, hogy egyáltalán nem, pedig frappánsabb lett volna, ha azt mondja neki, hogy nem nehéz, de sokkal könnyebb lenne, ha Julika néni esetleg kijavítaná a szótárban a hibásan leírt szavakat, nem csak flegmán aláhúzogatná.
A kérdés amúgy gondolom költői volt, mert hát egyrészt honnan is tudhatná ezt a gyerek, aki sosem járt normál osztályba, másrészt meg tavaly két négyese (irodalom és nyelvtan) lett a biziben.
Ettől még én ütni tudnám a sugalmazó, sunyi fejét.
A kölyök szerint egybént Julika néni köcsögségből kérdezte ezt tőle. Még csak azt sem mondtam neki, hogy ne beszéljen csúnyán.
Nyilván a szabadságom (értsük jól, ma nem dolgozom) arról szól, hogy rohangálok, mint pók a falon, főzők kétféle ebédet (ARFID-os szülők szevasztok), b*sztatom nyaggatom a gyerekeket, hogy a temérdek házinak álljanak már neki, usw.
De mindegy is, mert este végre megesszük a kacsát, amit még mindenszentekre sütöttem.
A kölkök ma a tesóméknál alszanak, de még haza sem értem fordulhattam vissza, mert az unokaöcsém "betörte a fejét". Szerencsére megúszta két öltéssel - jó, a holnap elmaradó balatoni bringatúra azért fáj minden gyerekenek. Én meg mehetek konferenciázni a tervek szerint.
Nem akartam amúgy ezt ideblogolni, de hát itt a blogvember. Hátha menni fog. Mondjuk nem hiszem.
Azt el is felejtettem mondani, hogy találkoztam Orfűn Tériszonnyal - ez mondjuk bennem egy csomó emléket ébresztett, pl. amikor elvittem a fiút egy (másik) bloggerlány doktori védésére, és neki, mármint a fiúnak fogalma sem volt róla, hogy ide bennünket nem a tudomány iránti lelkesedés vitt.
Orfű egyébként nyilván nagyon menő volt. 44 évesen megkezdtem a fesztiválon kocsiban alvást.* Ennél már csak az volt viccesebb, hogy a körülöttünk lévő összes autóban ugyanez ment.
Nagy ellensége vagyok a gyerekek otthoni tanulásának, de nyáron nyüstölöm* őket az olvasásssal. Így aztán a kicsi - akiben az átlagnál nagyobb a kötelességtudt - olvassa a kötelező olvasmányt, a Vukot. Tegnap könnybelábadt szemmel jön a konyhába, hogy anya, nem baj, ha én ezt nem olvasom most tovább? Szerintem ez a könyv egyáltalán nem ilyen kicsiknek való?!
Ha ezt egy 8 éves látja, akkor a tanító miért nem?!
_______________________________
*Nagy fájdalom ez nekem, de rém messze vannak attól, hogy szeressenek olvasni.
Lement az első hét a szünetből - amikor a gyerekekkel a nyakamban kell dolgoznom. Nyilván péntekre már megkaptam, hogy én nem tudom megszervezni az életemet.
Hát, nyilván bazdmeg. Azért kurva kíváncsi lennék arra a hisztire, amikor a férjnek magával kéne vinnie a két gyereket munkába: elég lenne ha életben tartaná őket 8-4-ig. Nem is kéne, hogy ebédet szerezzen/főzzön nekik, itt-ott házimunkát végezzen napközben (két meeting közötti teregetés-helló), idióta burkolókkal vitatkozzon közben.*
__________________________________
*Nyilván még mindig apánál csövezünk, és bőröndből öltözködünk.
Mindenki szerint engedjem el, és nyilván igazuk is van...
De azért tényleg szarjon sünt az a tanár, aki 4,65-re négyest ad bármelyik gyereknek.
Mondjuk nem tudom miért vagyok meglepődve, mert pont ez eljátszotta már félévkor is. Azóta a gyerek szerzett 10 jegyet, amiből 7 db ötös. A maradék három négyest szódolgozatra kapta. A tantárgy angolul megy. Képzeljük el, hogy egy dyslexiás és dysgraphiás gyereknek mennyi munkája lehet ebben.
Hétfő óta apánál csövezünk. A gyerekek szerint persze ez olyan mint a nyaralás.* Nincs is jobb annál, amikor eltörik a szennyvízcső a lakásod alatt.
Szerintem január óta nem volt még olyan hét nálunk, amikor nem volt valami vis maior. Jó, mondjuk akkor amikor reggel 7.05-kor állok a gyerekkel nappaliban hányóstállal az egyik kezemben, a másikban a telefonon Neptun üzenetet írva, hogy a mai óra elmarad, már a szemem sem rebben.
____________________________
*annyiban tényleg, hogy bőröndből öltözködünk
