A kölök precízen a biciklitárolóba állítja a kismotorját és csak utána megy a szökőkúthoz pancsolni. Meg kell zabálni.

Bezár a bazár. Mostantól így. Vagy még így sem.

Meghívót lehet kérni e-mailben kedvesen.

Amióta az államigazgatás csúcsszerve a munkáltatóm, még egyetlen rohadt papírt sem sikerült időben és helyesen kitölteniük.* Most éppen egy olyat kell újra gyártanom, amit januárban egyszer már javítani kellett az ő hibájukból.

Mindig mondom, hogy kész csoda, hogy nem dőlt még össze ez a kóceráj.

________________________________
*Mondjuk miért vagyok meglepődve, amikor idén március 27-én kaptam először pénzt a két gyerek után. Jó családi pótlékot azért kaptam - mert az nem ők utalják.

Kár,* hogy valamiért nem tudom normálisan címkézni újabban a bejegyzéseket.
Tele lenne a blog olyanokkal, hogy szuperdaddy, mintaférj, kurvaanyád, gondolkodtálvolnaelőbb. 

__________________________________

*Vagy szerencse. Csak így meg bennem marad a sok fos.

Aztán ma délután lett még egy. Mármint fog. A kicsi babámnak.

Csak, hogy legyen nyoma valahol - ha már annyira szar anya vagyok, hogy se babanapló, se babablog - a kicsinek van mentsége az éjszakai kalamajkára: reggelre lett egy foga.

A gyerekeimnek újabban az a hobbija, hogy felzargatják egymást éjjelente (mindig másik kezdi egyébként), aminek aztán az a vége, hogy a nagyobbik az istenért sem tud visszaaludni, és felváltva Verdákat vagy Repcsiket bambulunk órák hosszat.

Nem mondom, hogy ezek a gyereknevelés legszebb pillanatai. 

Május 20. lesz az új életem első napja. Remélem. 

Iszonyatosan romboló minden másnap eljutni odáig,  hogy nem, én ezt nem akarom/tudom tovább csinálni.

Aztán meg rakkolni tovább ugyanúgy.

A kölök úgy gondolta, hogy ő is kiveszi a részét a hozzátáplálásból, és megitatta az öccsét egy kis oransodaval. 

A fiam a legcukibb kiskifli a világon.

2008 ősze óta nem beszéltem a legjobb jóbarátommal,* és még mindig rendszeresen álmodok vele. Legutóbb például azt, hogy megkérte menjek el vele Kecskemétre (!) nyaralni.

___________________________________-
*Tudjuk, akivel ezen idő alatt évekig egy házban is laktam Budapesten.

Az milyen már, hogy a férjem fizet a kukásoknak, hogy vigyék végre el a szemetet, amit a szomszéd ház lakói elénk mellénk pakoltak hónapokkal ezelőtt.

Hetekig görcsöltem az óvoda-kérdésen. Leginkább azért mert felkészületlenül ért. Aztán azért, mert az ovi, amit nagy nehezen kiválasztottunk elég népszerű, és úúúúristen felveszik-e. 

Aztán kiderült, hogy minden előzetes okoskodás ellenére mégsem kell beíratnom a kölköt most oviba. Halleluja. 

De hogy ne legyen végre nyugtom kiderült, hogy AZ oviba 14 gyereket sikerült idén beíratni. Szóval kicsit túlmajréztam ezt az úúúúúristen, felveszik-e oda kérdést. 

Most görcsölhetek azon, hogy meg ne szűnjön az ovi (vagy nehogy vegyes csoportos csináljanak belőle).

Egyébként a kölök csak 2016. szeptemberben megy oviba. Mármint államiba. Saját szórakozására már most is jár.

Megjött végre a Cseppke hálózsákja a kölöknek, és őszintén szólva tartottam tőle, hogy nem fog megfelelni a nagyságos úr elvárásainak, de a kölök sikongatott az örömtől, amikor meglátta, hogy ki tudja bújtatni belelőre a cuki lábacskáit.

Szerelem első látásra.

A héten a kicsi megtanult firegni-forogni, a nagy meg bukfencezni. 

A többit inkább hagyjuk.

A kicsi este beköltözött a gyerekszobába, úgyhogy 20 hét után végre mindenki a saját ágyában alszik. 

Hosszas vekengés után végre rendeltem a kölöknek kamáslis* hálózsákot, erre basszus pont az a méret nincs raktáron,  gyártani kell. 

Pedig úgy izgulok.

_______________________________
*Mert non-stop csetlik-botlik az örökölt darabjaiban.

Egy évvel ezelőtt.

Ma meg már azt gondolom, hogy eddig ez a legjobb dolog, ami történt vele. Imádja a kicsit, a kicsi imádja őt. Nyilán én is imádom őket. A világ legédesebb kisfiúi. 

_____________________________
És igen, baromi nehéz. De egyáltalán nem olyan nehéz, mint amilyennek én hittem, vagy amilyennek mások képzelik. 

Tegnap azon röhögtem, hogy mi van, ha az IKL fiúja a Habony Árpád. 

Ingerszegény az életem, tudom.

Ugyanitt összeszedegettem a tegnap reggeli tányérmaradványokat a csepegtető alól.

Nem az emészt fel, hogy két két év alatti gyerek szívja a véremet 0-tól 24-ig, hanem, hogy minden kibaszott reggelt örjöngésben kell végigcsinálni. 

Tök mindegy, hogy reggel 4 van, vagy fél kilenc, hétvége, vagy hétköznap, húsvét vagy karácsony. 

A mióta csináljátok ezt?*  kérdés, majd ezzel a lendülettel fél 8-kor az ágyba visszafekvés nem a segíteni próbálok kategória.

____________________
*Hosszú órák óta próbálom jobb kedvre deríteni/megnyugtatni/altatni a lázas/náthás/nyűglődő 4 hónapost.

Egy örökkévalóság óta nem volt olyan, hogy ezek a kölkök egyszerre aludnának délután. 

Erre ma. Derült égből villámcsapás.

Amikor már a szomszédlány is megkérdezi, hogy minden rendben van-e.