Mostantól van cuki tabletem, hogy tudjak a metrón ebookot olvasni. A vonaton filmezésről már nem is beszélve.

Nyilván a projekt mögött a férjem áll. Oh...

Olyan fáradt vagyok, hogy képtelen vagyok értelmes mondatokat kirázni a fejemből, azt azonban muszáj idecsöpögnöm, hogy a férjem cuki szeretlekemailt ír nekem, amíg kimegy az erkélyre cigizni.

Vidnyánszky, Eperjes, Pálffy István. Most komolyan?

Nem tudom egyébként, hogy mit hittem...

[Úgy érzem magam, mint akinek elvették a játékát.]

Megnéztük a Felhőatlasz című rettenetet, és komolyan annyira FOS volt, hogy agresszívra idegesítettem magam miatta. És még az a legalább fél óra alvás sem segített megnyugodni, amit alvással töltöttem a három órából. Az ember mit meg nem tesz a férje kedvéért...

Ha még egyszer valaki úgy köszön, hogy sziasztok, ütök visítok.

A tegnap estét az ágyban fetrengve töltöttem. És igazán tapasztaltnak érzem magam már migrén ügyben, de ez a tegnapi minden eddig tapasztalatot  felülmúlt. Nyilván az sem segített, hogy egyetlen algopyrinnel próbáltam átvészelni a dolgot. Mondjuk azt mindennek ellenére tekinthetném pozitivnak is,  hogy csak a hidegrázásig sikerült eljutnom, a hányásig nem.

 

És igen, rosszabb pillanataimban megfordult a fejemben, hogy így fizetünk a gyerekkel az eddig borzadalom nélküli terhességemért.

Ma éppen arról ment az észosztás, hogy felelős kismama bevehet-e algopyrint a terhessége alatt. Kezd k*rvára elegem lenni ebből.

Ha az irodai gépem engedné megmutatnám, hogy a b*zi facebook Hajdú Péter dedikálást ajánlgat nekem bőszen ma esti programként...

Megvolt az első ember, aki késztetést érzett a hasam simogatásra. Továbbra sem hiszem, hogy ezt hagyni fogom.

A mamigatya szaga ma azzal folytatódott, hogy a H&M-es kislány elküldött a Dunaplázába, azzal hogy ott is van kismama részleg. Aztán persze ott kiderült, hogy mégsincs.

Így kénytelen voltam egy pöttyös melltartóba fojtani a bánatom, és hazametrózni a világvégéről...

Próbáltam tegnap keríteni magamnak kismama nadrágot, mert már szarrá szorongom magam a főnököm miatt, akinek az a fixa ideája, hogy neki kell megmondani, hogy miben kell járnom. És szerinte a normál nadrág összevissza szorongatja a kölköt.

 

Egyre jó ez egyébként, hogy tanulok uralkodni magamon, és nem mondom neki, hogy

1. anyám nem szól bele, bmeg;

2. lecsúszik rólam a farmer, amit eddig is hordtam, nem látod?!

 

Na, de a lényeg, hogy kord nadrág csak olyan létezik, amin nincs zseb... Amivel csak két baj van: az egyik, hogy hova teszem a zsepimet, és a bevásárló cetlimet, a másik meg, hogy a zseb nélküli nadrág optikailag is nagyobbítja a segget... De úgy tűnik, hogy ez rajtam kívül senkit sem zavar...

Kell-e nekem olyannal barátkozni, aki letilt a facebook oldaláról?

Az éjszaka megszülettek a gyerekeink, álmomban. Négyes ikrek, mind fiú. Troy, Travis és Zara. A negyediknek nem emlékszem a nevére, sajnos. De egyébként a legfőbb problémám az egésszel nem az volt, hogy ki szülte őket, ha én nem, vagy hogy hogyhogy hirtelen négyen lettek, hanem az, hogy ki adta nekik ezeket az idióta neveket.

 

Aztán az is kiderült, hogy az elsőszülött, Troy, sérületen született. Iszonyatosan nagy feje volt szegénynek. Mi viszont a férjemmel egy csöppet sem aggódtunk, mert a gyerekekhez csatoltak egy életutat is, és abból kiderült, hogy ő bizony paralimpiai bajnok lesz egyszer. Ha jobban figyeltem volna, most a pontos eredményeire is emlékezhetnek 4x100 méteres síkfutásban, de ezt elfelejtettem.

Hiába, szar anya vagyok.

Valahogy nem nagyon akar nekem kismama tudatom lenni. Tegnap is néztem a tévét, benne egy rakás nővel, ahogy a terhességről beszéltek mindenféle egybként érdekes dolgot, de egyetlen pillanatig sem fordult meg az agyamban, hogy ez az problémán is lenne.

Apám szerint legalább nekem több eszem lehetne annál, semmint hogy azért nem iszom egy pohárt bort a vasárnapi ebédhez, mert holmi brit tudósok kimutatták, hogy attól a gyereknek majd kevesebb lesz az iq-ja.

És végül is, ha arra gondolok, hogy az általam ismert kutatók mit művelnek tudomány címszóval, igazat kell adnom neki...

Hogy a nők gecik gonoszak tudnak lenni egymással eddig is tudtam. A kérdés már csak az, hogy akkor most miért vagyok meglepve.

Régi rajongóknak olvasóknak mondom, hogy eb-vel odáig fajultak a dolgok, hogy tök komolyan megkérdezi tőlem, hogy nem akarjuk-e a férjemmel nála tölteni a karácsonyi szünetet Nizzában, és tök komolyan csak azért mondok rá nemet, mert a lakás+gyerek projekt kemény megszorításokat követel meg a családi költségvetésben.

 

Ki hitte volna...

Próbáltam rávenni magam az unikornis vásárlásra, komolyan, de az istenért nem ment. Úgyhogy életmentő volt a tütüs ötlet. Ráadásul a kolléganőim is egytől-egyig rázizzentek a témára.

 

Szóval tütüt fogunk gyártani karácsonyra. Így.

 

 

Elkezdtem olvasni a Szürke ötven árnyalatát - ha már ajándékba kaptam a könyvesbolttól egy másik könyv mellé. És hát, szent szar! Ez a könyv csak annyiban különbözik az Édesvölgyi suli szerelmes ikrei sorozattól, hogy jóval több benne a szex. 

Vannak kétségeim, hogy végigolvasom-e.

Pénteken egy vadászsólyommal utaztam a metrón. És nem, nem volt ketrece, csak üldögélt békésen a gazdája kezén.

 

Én mondjuk annál zaklatottabb voltam. Madárfóbia rlz.

Ha azt mondom az ingatlanosnak, hogy kb. 60 nm-es lakást kersünk x millió forintig, akkor vajon miért ajánlgat nekem kizárólag 100 nm-es lakásokat 1,5x Ft-ért?

Csak, hogy nálunk senki sem normális....

 

Reggel hétkor felhív az öcsém azzal, hogy úúúristen, egy döglött galamb van az erkélyén, és most akkor ő mit csináljon.

 

Visítottam a röhögéstől, mondanom sem kell.

Nem gondoltam volna, hogy tudnak nekem mutatni olyan darabot, amit 4 óra alatt egyetelen pillanatra sem unok meg. Aztán tegnap a Nemzetiben mégis sikerült.

Angyalok Amerikában.

Oh.

Mekkora öröm tud lenni egy átaludt éjszaka.