Hová tűnt Harminc Netgyerek?

Nem emlékszem, hogy volt-e már olyan, december 19-én az összes ajándék benn van már a puttonyban. De tényleg minden. Még az is, amit mások adnak másoknak vagy nekem vagy a kölköknek.

Tegnap az ovis karácsonyozáson valahogy úgy alakult, hogy a kölöknek nem hozott senki ajándékot. Mondjuk az óvónők gyorsan kivágták magukat, és a gyerekeknek nem tűnt fel semmi. De attól még nekem szarul esett. 

Aztán ma reggel meg kiderült, hogy a kölök cipősdoboz ajándékát nem adták le a gyűjtésbe.* Úgyhogy sikerült végigbőgnöm azt a fél órát, amiben kinyomoztam, hogy hol fogadnak még ajándékot hétfőn. Szóval remélem valaki azért nagyon fog örülni neki.

________________________________
*És az elmúlt két hétben senkinek sem jutott eszébe szólni, hogy vigyem már el én egy gyűjtőpontra. Igen, ez egy magánovi.

Megint kezdődik az, hogy érezzem szarul magam, mert el akarom vinni a gyerekeket mikuláskor a szüleimhez.

Nincs új a Nap alatt.

A kicsi benyalta a bárányhimlőt.*

A nagy bezzeg erős, mint a wolfram karbid.


________________________________
*Úgyhogy én azt mondom, oltassatok.

Vajon mi a megfelelő viselkedésforma abban az esetben, amikor az anyámkorú doktornő tegeződik velem minden látogatásomkor?

A) Szemrebbenés nélkül magázzam őt.

B) Szemrebbenés nélkül tegezzem őt.

C) Kínomban tegezzem őt. 

Nehezen tudom elképzelni, hogy a tegeződésre hajtana, de ez a csendőrpertu meg engem zavar eléggé. 

Letöltöttem Kedves emberektől ajándékba kaptam a Gyarmati Fanni naplókat, úgyhogy ezen az áron vettem gyorsan egy zsiráfos Cseppkét a kicsinek.

Az élet fontos dolgai.

Csak, hogy legyen itt valami jó is: végül tényleg új életem lett. 23 év után visszakaptam az életemet a bőrömet.

I'm a Humira junkie now.

Na, hát mégsem zárom be a blogot. Mert minek. Vagy lesz így itt valami, vagy így sem.

Minden rendben. Mindenben ugyanolyan, egyébként.

Anyám úgy gondolta, hogy egy "azért nem eszik (és gondolom beszél) a gyerek, mert nem biztosítjátok neki a megfelelő környezetet a fejlődéséhez" gyomrossal aranyozza be a hétfő reggelemet.

És eljött az a nap is, amikor a férjem egész egyszerűen nem jött haza. 

Reggel ötkor már sírok a fáradtságtól.

Reggel 7-kor sütöm a palacsintát, mert az az egyik kedvence, és akkor képes azt a pofámba vágni, hogy nem eszik ebédet, mert a palacsinta számára nem elég laktató. 

Hát, f*szom. Egyél akkor párizsizs zsemlét.

Lehet, hogy nagyvonalúbbnak kéne lennem, de nekem kurva szarul esik, ha valaki azt mondja, hogy 10-kor jön, és akkor felhív pontban 10-kor, hogy akkor még elmegy bevásárolni, meg könyvtárba, aztán majd jön valamikor.

Elsírtam magam a cukrászdában, amikor kiderült, hogy nem traktor alakú tortát csináltak a kölöknek szülinapjára, hanem traktor formájút. Most komolyan.

A kölök precízen a biciklitárolóba állítja a kismotorját és csak utána megy a szökőkúthoz pancsolni. Meg kell zabálni.

Bezár a bazár. Mostantól így. Vagy még így sem.

Meghívót lehet kérni e-mailben kedvesen.

Amióta az államigazgatás csúcsszerve a munkáltatóm, még egyetlen rohadt papírt sem sikerült időben és helyesen kitölteniük.* Most éppen egy olyat kell újra gyártanom, amit januárban egyszer már javítani kellett az ő hibájukból.

Mindig mondom, hogy kész csoda, hogy nem dőlt még össze ez a kóceráj.

________________________________
*Mondjuk miért vagyok meglepődve, amikor idén március 27-én kaptam először pénzt a két gyerek után. Jó családi pótlékot azért kaptam - mert az nem ők utalják.

Kár,* hogy valamiért nem tudom normálisan címkézni újabban a bejegyzéseket.
Tele lenne a blog olyanokkal, hogy szuperdaddy, mintaférj, kurvaanyád, gondolkodtálvolnaelőbb. 

__________________________________

*Vagy szerencse. Csak így meg bennem marad a sok fos.

Aztán ma délután lett még egy. Mármint fog. A kicsi babámnak.

Csak, hogy legyen nyoma valahol - ha már annyira szar anya vagyok, hogy se babanapló, se babablog - a kicsinek van mentsége az éjszakai kalamajkára: reggelre lett egy foga.

A gyerekeimnek újabban az a hobbija, hogy felzargatják egymást éjjelente (mindig másik kezdi egyébként), aminek aztán az a vége, hogy a nagyobbik az istenért sem tud visszaaludni, és felváltva Verdákat vagy Repcsiket bambulunk órák hosszat.

Nem mondom, hogy ezek a gyereknevelés legszebb pillanatai. 

Május 20. lesz az új életem első napja. Remélem. 

Iszonyatosan romboló minden másnap eljutni odáig,  hogy nem, én ezt nem akarom/tudom tovább csinálni.

Aztán meg rakkolni tovább ugyanúgy.

A kölök úgy gondolta, hogy ő is kiveszi a részét a hozzátáplálásból, és megitatta az öccsét egy kis oransodaval.