Olyan szinten felcseszte az agyam az egyik anyukatárs,* hogy remélem még hónapig nem futok vele össze az iskolában, mert belehal a szemmelverésbe. De úrinő voltam, mert a beszélgetés végén nem kértem meg, hogy vegyen már a gyerekének egy nyomorult grafitcerzuát (mert hetek óta az kölökével ír). Pedig milyen csodálatosan kicsinyes lett volna.
Hetek óta ez az első nap, hogy nem kell tanulni valami extrát* a gyerekeknek este. Ki is estem a konfortzónámból, és agyatlanul kérdezgettem őket, hogy de vázlat? biztos, hogy nincs!? Teljesen abszurd ez az egész iskolarendszer, ilyenkor érzem.
_____________________________________
*verset, szódogára szavakat, vázlatot...
No, hát nekem is hatodik napon sikerült elbuknom ezt a kihívást, és csak azért nem duplázok, mert ma megírhatom, hogy mekkora bukta ez az egész.
Mondjuk írhatnék arról is, hogy délelőtt 10-re már a család nagy részének a hiperventillálását meg kellett hallgatnom, pedig fél 10-ig francia órám volt. Mindenki másra hiperventillált egyébként. Leginkább mindeki a saját szüleire.
Mint ma kiderült a köritanár ilyen kérdéseket tesz fel a diszlexiás kölöknek, hogy neked nem túl nehéz a kéttannyelvű osztály?
Sajnos a gyerek erre rávágta, hogy egyáltalán nem, pedig frappánsabb lett volna, ha azt mondja neki, hogy nem nehéz, de sokkal könnyebb lenne, ha Julika néni esetleg kijavítaná a szótárban a hibásan leírt szavakat, nem csak flegmán aláhúzogatná.
A kérdés amúgy gondolom költői volt, mert hát egyrészt honnan is tudhatná ezt a gyerek, aki sosem járt normál osztályba, másrészt meg tavaly két négyese (irodalom és nyelvtan) lett a biziben.
Ettől még én ütni tudnám a sugalmazó, sunyi fejét.
A kölyök szerint egybént Julika néni köcsögségből kérdezte ezt tőle. Még csak azt sem mondtam neki, hogy ne beszéljen csúnyán.
Nyilván a szabadságom (értsük jól, ma nem dolgozom) arról szól, hogy rohangálok, mint pók a falon, főzők kétféle ebédet (ARFID-os szülők szevasztok), b*sztatom nyaggatom a gyerekeket, hogy a temérdek házinak álljanak már neki, usw.
De mindegy is, mert este végre megesszük a kacsát, amit még mindenszentekre sütöttem.
A kölkök ma a tesóméknál alszanak, de még haza sem értem fordulhattam vissza, mert az unokaöcsém "betörte a fejét". Szerencsére megúszta két öltéssel - jó, a holnap elmaradó balatoni bringatúra azért fáj minden gyerekenek. Én meg mehetek konferenciázni a tervek szerint.
Nem akartam amúgy ezt ideblogolni, de hát itt a blogvember. Hátha menni fog. Mondjuk nem hiszem.
