A síkölcsönzős pasi kérdésére, hogy mióta síelek, mondtam, hogy 7 éves korom óta, de kétlem, hogy ez most releváns lenne. Végülis ahhoz képest egészen meg voltam elégedve magammal,* hogy az elmúlt 10 évben talán, ha kétszer volt léc a lábamon. 

A fiúk viszont nagyon élvezték - nekik ez volt az első - úgyhogy mosttantól majd mindig megyünk. Vagy nem. De tervnek legalább jó.

____________________________________
*Az öcsém szerint úgy síelek, mint 20 éve. Majd röhögve hozzátette, hogy annál jobban már tuti nem fogok. Mondjuk ez eszembe sem jutott. 

Tegnap pezsgőt bontottunk. Mondjuk nem azért, mert épp szülinapom volt, hanem mert véget ért a kisebbik logopédiai fejlesztése. A hat év alatt elhasználtunk 5 logopédust, ebből hármat magánban. Volt egy nyelv-fék műtéte, rendesen altatásban, és elköltöttük egy nyaralás árát legalább a terápiájára...

De dilettáns óvónőknek, és kétkedő szülőknek mondom, hogy a pöszeség semmiben sem akadályozta őt (sem) a két tanítási nyelvű iskolában. Olyan kiejtése van, amilyen nekem soha nem lesz, és a három év alatt még egyetlen négyest sem kapott angolból, vagy angolul oktatott tárgyból.

Úgy indult a napom, hogy nem indult az autó, és úgy fejeződött be, hogy valaki elvitte a kocsmából a kabátomat. 

Közben nem volt ennyire szar, de ez csak annak köszönhető, hogy apukám gyerekre vigyázott, autót szerlet, akkumulátort vett, kocsit bikázott, időpontot foglalt, értemjött, gyereket fogalkaozásra vitt.

2024-et sikerült 2023-as formával kezdeni: végighánytam a szilveszter éjszakát. Két lehetőség van, vagy annyira megöregedtem, hogy 3 dl forraltborral ki tudom ütni magam, vagy valamire allergiás lettem hirtelen. Mindegyik verzió elég abszurd. Mindenesetre azzal nyugtatom magam, hogy ez még 2023 utóhatása.

Azóta sincs semmi bajom egyébként.

A 9 éves szerint* ez volt a legrosszabb év. Ha nem is a legrosszabb, de a legszomorúbb biztosan. Embertpróbáló volt. Munkában sokszor elkeserítő, reménytelen, dühítő és nehéz is. De legalább az év végére ez kiegyenesedett talán. A gyerekek szépek, okosak, ügyesek. Idén öröm volt a szüleiknek lenni.

_________________________________________

*Miután a két ünnep között elveszített még egy nagyszülőt.

 Öregszem tényleg. 

Iszonyú idegesítő egyelőre, de legalább jobban látok. Közelre. 

Az elmúlt 20 évben nem volt bátorságom húslevest főzni, mert úgysem lesz ugyanolyan, mint anyukámé. Minden első sikerülhetne ilyen jól, mint ez a leves. Kár volt ennyit várni.

A kicsi lelkesen hozta haza a nagy matek feladatlapját azzal, hogy kedvességből megoldottam néhány feladatot a napköziben, hogy ne kelljen annyit pótolnia.

Mégiscsak szeretik egymást. 

Olyan szinten felcseszte az agyam az egyik anyukatárs,* hogy remélem még hónapig nem futok vele össze az iskolában, mert belehal a szemmelverésbe. De úrinő voltam, mert a beszélgetés végén nem kértem meg, hogy vegyen már a gyerekének egy nyomorult grafitcerzuát (mert hetek óta az kölökével ír). Pedig milyen csodálatosan kicsinyes lett volna.

_____________________________________

*Nem ebben a minőségében, egyébként. 

Hetek óta ez az első nap, hogy nem kell tanulni valami extrát* a gyerekeknek este. Ki is estem a konfortzónámból, és agyatlanul kérdezgettem őket, hogy de vázlat? biztos, hogy nincs!? Teljesen abszurd ez az egész iskolarendszer, ilyenkor érzem.

_____________________________________
*verset, szódogára szavakat, vázlatot...

A legújabb comfortfoodom a spiegelei-toast. 

Kénytelen voltam csuszatésztából csinálni a krumplistésztát, mert hogy nálunk soha nem lesz fodros nagykockából semmi, az hétszentség.

Mi történhetett vajon a kockatésztával?!

No, hát nekem is hatodik napon sikerült elbuknom ezt a kihívást, és csak azért nem duplázok, mert ma megírhatom, hogy mekkora bukta ez az egész.

Mondjuk írhatnék arról is, hogy délelőtt 10-re már a család nagy részének a hiperventillálását meg kellett hallgatnom, pedig fél 10-ig francia órám volt. Mindenki másra hiperventillált egyébként. Leginkább mindeki a saját szüleire.

Az ebédet már sírva főztem, aztán aludtam fél négyig. Kib*szott migrén, helló.

Mint ma kiderült a köritanár ilyen kérdéseket tesz fel a diszlexiás kölöknek, hogy neked nem túl nehéz a kéttannyelvű osztály?

Sajnos a gyerek erre rávágta, hogy egyáltalán nem, pedig frappánsabb lett volna, ha azt mondja neki, hogy nem nehéz, de sokkal könnyebb lenne, ha Julika néni esetleg kijavítaná a szótárban a hibásan leírt szavakat, nem csak flegmán aláhúzogatná.

A kérdés amúgy gondolom költői volt, mert hát egyrészt honnan is tudhatná ezt a gyerek, aki sosem járt normál osztályba, másrészt meg tavaly két négyese (irodalom és nyelvtan) lett a biziben.

Ettől még én ütni tudnám a sugalmazó, sunyi fejét. 

A kölyök szerint egybént Julika néni köcsögségből kérdezte ezt tőle. Még csak azt sem mondtam neki, hogy ne beszéljen csúnyán.

Nyilván a szabadságom (értsük jól, ma nem dolgozom) arról szól, hogy rohangálok, mint pók a falon, főzők kétféle ebédet (ARFID-os szülők szevasztok), b*sztatom nyaggatom a gyerekeket, hogy a temérdek házinak álljanak már neki, usw.

De mindegy is, mert este végre megesszük a kacsát, amit még mindenszentekre sütöttem.

Kvízen sikerült meggyőznöm mindenkit, hogy az a hely, ami magyarul az ökörgázló, minden kétséget kizárólag csak Oxford lehet. A győzelembe került. 

A kölkök ma a tesóméknál alszanak, de még haza sem értem fordulhattam vissza, mert az unokaöcsém "betörte a fejét". Szerencsére megúszta két öltéssel - jó, a holnap elmaradó balatoni bringatúra azért fáj minden gyerekenek. Én meg mehetek konferenciázni a tervek szerint. 

Nem akartam amúgy ezt ideblogolni, de hát itt a blogvember. Hátha menni fog. Mondjuk nem hiszem.

Apa első reakciója arra, hogy beteg vagyok, hogy azonnal húslevest főzet a nagynénémmel. És egyrészt ennek minden része mekkora cukiság már, másrészt meg ettől valahogy mégiscsak jobban hiányzik az anyukám.

Elkapott valami világvége vírus - fetrengek egész nap az ágyban, és látványosan szenvedek is hozzá. Egyszer csak érzem, hogy egy cuki gyerekkéz símogatja a hátamat, majd suttogás: Anya, felhívjam a 112-t?

90 nap után aludhattam volna végre a saját ágyamban, ha a kölök nem kapja el a fosós-hányós vírust, és nem kellett volna vele a kanapén tölteni az éjszakát. 

Visszaköltöztünk végre.

Azt el is felejtettem mondani, hogy találkoztam Orfűn Tériszonnyal - ez mondjuk bennem egy csomó emléket ébresztett, pl. amikor elvittem a fiút egy (másik) bloggerlány doktori védésére, és neki, mármint a fiúnak fogalma sem volt róla, hogy ide bennünket nem a tudomány iránti lelkesedés vitt. 

Orfű egyébként nyilván nagyon menő volt. 44 évesen megkezdtem a fesztiválon kocsiban alvást.* Ennél már csak az volt viccesebb, hogy a körülöttünk lévő összes autóban ugyanez ment.

____________________________

*Mondjuk fiatalabb koromban kombim sem volt, amiben aludni lehetett volna.

Nagy ellensége vagyok a gyerekek otthoni tanulásának, de nyáron nyüstölöm* őket az olvasásssal. Így aztán a kicsi - akiben az átlagnál nagyobb a kötelességtudt - olvassa a kötelező olvasmányt, a Vukot. Tegnap könnybelábadt szemmel jön a konyhába, hogy anya, nem baj, ha én ezt nem olvasom most tovább? Szerintem ez a könyv egyáltalán nem ilyen kicsiknek való?!

Ha ezt egy 8 éves látja, akkor a tanító miért nem?!

_______________________________
*Nagy fájdalom ez nekem, de rém messze vannak attól, hogy szeressenek olvasni.

Hippokrata vagyok-e, ha továbbra is a Libri-nél veszem a könyveket?!

Biztosan...

De a másik könyvesboltnál nehéz parkolni, nincs nyitva munkaidő után, és amúgy is a Libriben már névről ismernek. 

Elveszik ezek már a könyvvásárlás örömét is. 

Lement az első hét a szünetből - amikor a gyerekekkel a nyakamban kell dolgoznom. Nyilván péntekre már megkaptam, hogy én nem tudom megszervezni az életemet. 

Hát, nyilván bazdmeg. Azért kurva kíváncsi lennék arra a hisztire, amikor a férjnek magával kéne vinnie a két gyereket munkába: elég lenne ha életben tartaná őket 8-4-ig. Nem is kéne, hogy ebédet szerezzen/főzzön nekik, itt-ott házimunkát végezzen napközben (két meeting közötti teregetés-helló), idióta burkolókkal vitatkozzon közben.*

__________________________________
*Nyilván még mindig apánál csövezünk, és bőröndből öltözködünk.